Ödönke a duci kisegér
Ödönke nem szeretett oviba járni, mert a társai folyton csúfolódtak vele.
- Hova gurulsz Döncike, tán a dönci bölcsibe? - kérdezgették tőle kacarászva, mert mi tagadás Ödönke elég duci egérke volt.
Igaz, hogy a süti volt a kedvenc eledele, a tévézés pedig, a kedvenc szórakozása.
Most is pityeregve baktatott egérmamával az óvoda felé. Szembe jött velük Manó apó.
- Te meg mért itatod az egereket? - kérdezte Ödönkétől.
- Mert utálok oviba járni - szipogta a kisegér.
- Hiszen oda sok kispajtásod jár, és jókat játszhatsz velük!
- Ugyan! Azok csak kinevetnek, hogy duci vagyok - keseregte az egérke -,
de mit csináljak, ha nem szeretem a zöldségeket, és nem szeretek futkározni se.
- Ha eljössz hozzám egy hétre, készítünk varázsfőzeteket, melyektől te is olyan fürge kisegér leszel, mint a többiek - vigasztalta az öreg manó.
Ödönke szeme felcsillant.
- Elmehetek mama? - nézett esdekelve az anyukájára. - Légyszi! Légyszi!
- Elmehetsz - mondta mosolyogva egérmama, hiszen gyermekkorában, ő is imádott barangolni Manó apóval a hegyek között.
- Akkor indulhatunk is - fogta kézen Manó apó Ödönkét, és elindultak a hegyek felé.
Még félúton se jártak, amikor Ödönke fáradtan lerogyott egy fa tövébe.
- Haza akarok menni a mamához! - kiáltozta könnyes szemekkel.
- Ahogy akarod, csak siess, mert rád esteledik - mondta Manó apó,
és tovább indult. Ödönke ijedten nézett utána, majd feltápászkodott, és Manó apó után kocogott.
Egyszer Manó apó megállt egy bokornál, melynek ágai roskadoztak a lédús, illatos vadmálnától.
- Ebből a varázs málnából szedünk vacsorára - mondta, és egy lapulevéltölcsért színültig teleszedtek.
Ödönke megjegyezte:
- Ezt én meg nem eszem, mert ez pont olyan, mint otthon a málna.
- Ez nem málna, ez varázs málna - dörmögte Manó apó.
Amikor hazaértek, megmosták a zamatos gyümölcsöt. Mivel Ödönke gyomra igen csak korgott, bizony jól belakmározott belőle,
és miközben várta a varázslatot, elaludt.
Reggel, a nap már magasan járt az égen, amikor felébredt, és kivánszorgott a konyhába. Az asztalon sajt, tojás és friss gyümölcslé illatozott.
- Gyere gyorsan reggelizni, mert indulunk a varázs sóskáért, amiből a mai főzetet készítjük - invitálta kedvesen Manó apó.
- Nekem ez nem kell! - mutatott Ödönke dacosan a reggelire, és üres gyomorral indult az öreg manó után.
- Messze van még az a varázs sóska? - pihegte a fák között botladozva.
- Maradj csöndbe! Ott lapul egy nyuszi, még megijeszted - mutatott Manó apó a tisztás felé.
Ödönke szeme elkerekedett.
- Kapjuk el! - kiáltotta, és már futott is. A nyuszinak se kellett több, hipp, hopp beszaladt a fák közé.
- Ott legel egy óriás nyuszi! - mutatott a távolba Ödönke és nekiramodott.
- Hiszen az egy őzgida - nevetett Manó apó, ám Ödönke csak futott, de az őzike úgy elillant előle, mintha ott se lett volna.
Mire odaértek az erdei vadsóskához, Ödönke sok állatot megismert. Igaz korgott a gyomra, és sajgott a lába, de nagyon jól érezte magát.
Egy nagy tál vadsóskát szedtek, amiből Manó apóval főzetet készítettek.
- Ez pont olyan mint anyu sóskafőzeléke - kavargatta gyanúsan Ödönke, de mivel más ennivaló nem volt, jóízűen bekanalazta.
Egérkénk minden nap finomabbnál, finomabb ízeket ismert meg, és mitagadás egyre fürgébben futkározott a fák között.
- Manóapó, elromlott a nadrágom! - kiáltotta egyik reggel Ödönke, mert a nadrágja, folyton lecsúszott róla.
Manóapó nagyot nevetett.
- Nézz csak bele a tükörbe! - mondta és egy tükröt tartott Ödönke elé.
- Ez meg ki? - meredt a tükörképre Ödönke, ahonnan egy vidám képű, fürge egérke nézett vissza rá.
- Hiszen ez én vagyok! - ismerte fel önmagát. - Már nem vagyok duci! Köszönöm a varázslatot Manó apó! - ugrándozott boldogan.
- Csakis magadnak köszönd - ölelte meg az öreg manó - nem volt itt semmiféle varázslat. A mozgástól, a friss levegőtől,
a finom és egészséges ételektől lettél ilyen fürge és vidám - magyarázta kedvesen.
Ödönke olyan boldog volt, mint még soha. Alig várta, hogy újra mehessen az oviba, és elmesélhesse a sok izgalmas kalandját.
Bizony ettől kezdve senki sem nevezte Ödönkét, Döncikének, és mindenki a barátja akart lenni.
